Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Vallomás

2008.02.10

Vallomás

Üresnek és gyengének érzem magam, ő merített ki ennyire. Csak egy tiszta kis fényforrás maradt összekuporodott lelkem legmélyén, hogy hírt adjon: azért még élek. Kicsi, és hatalmas a világ, s csak ő él benne.
Imádom a barna bőrkabátot, a hosszúnyakú kötött pulóvert, a kék famert, a zselét a hajamban, az aranyláncomat, a parfümöm illatát, imádom az őszt, a sárga leveleket, szerte mindenütt, a kavargó szelet, a párás levegőt, a nedves utakat, az óvatosan beköszönő estéket, a sápadtan ragyogó holdat, az ezüstös peremű, sietve haladó felhőket. Hiú vagyok, őszintén meghat a szépség. Érzékeny vagyok, élesebb a szemem, de könnyebben meg is sérül. A legjobb alkotni, tiszta szívvel. De még jobb szeretni, és szeretve lenni.
Őszi úton haladnék előre, szép lennék, amennyire ember csak szép lehet, alkotnám magam körül a fákat; millió sárga, és rézvörös levelekkel hintenék tele mindent (már-már túlzásba is vinném), apró vízcseppek szemerkélnének az égből. Az út végén ő várna. Haja, mint egyszer, nemrég, elegánsan lenne fölfűzve feje tetején, s róla összefont hajtincsek lógnának le, gondosan a füle mögé tűrve. Szája enyhén lila árnyalattal csillogna, kék szemét fekete kontúr emelné ki. Alulról nézne felfelé, gondolatait nekem teremtené, s mégis tartana egy csipetnyi távolságot, hogy tudjam: a fájdalom feneketlen űr, nincsenek határai, zavaros, hideg és nyugtalan. Hogy tudjam: ember vagyok.
Mélyen a takaró alá bújtam, oda akartam menekülni, ahol leginkább jelen voltál. Álmomban rettenetesen aggódtam, majd könnyedén a kezedet fogtam, kifordult velünk a világ: Odakint, ahol még ébren volt az est, egy kis szellő görgetett maga előtt néhány sárga falevelet. Könnyedén keringőztek az aszfalt felett, majd megpihentek egy keveset. Valahol, talán egy kerítés mögül, kutya ugatott, vadul rázta a kerítést, mintha űzni akarna egy sötét felhőt, vagy mintha kísértet állna a kapu előtt. Egy szál vörös rózsával a kezében. Egy lány. A nevét csak én tudom. Kilépek a kapunk elé, kutyámat elzavarom. Álmomban az arcod simogatom. Majd eltörik az idő fonala, s egyszeriben minden kép tiszta, minden a helyére kerül: Te meg én, egymás kezét fogva, sétálunk egy mezőn, ezt vártam, jaj, a szívem most annyira sajog: most végre kimondhatom… de az arcomon most megfagyott a fájdalom. Férgek tekergőznek a számban, nem hagyják, hogy kiáltsak, csak egyet szeretnék már kimondani, egyetlen szót, hogy az majd savként oldja fel bánatomat. S megszűntesse lidérces álmaimat.

Haján igazít egy kissé. Rémesen ügyel a külsejére. Hiába mondom neki, „elég, ha odabent ragyogsz, idekint úgyis a bensődhöz igazodsz”. Tudja, miről beszélek, de mintha megfagynának a szavak elméje felszínén. Nem gond, rajtam is lógnak a jégcsapok. Különösebb hit nélkül tudom mindazt, amit tudok. Beszélgetünk, órák hosszat, nem tudja, hogy szája szegletét figyelem, nem tudja, hogy mennyivel többet látok annál, amit nézek. Haját ismét igazgatja, majd megunja, és összefonja. Hirtelen felvinnyogok. Értetlenül néz, rá is kérdez, mi bajom. Semmi. Csak egy pillanatra fájdalmasan megszépültél. Nem mondom ki. De talán kitalálta, mert arca elpirult. Nem először teszi ezt. Az elpirulás annyira szép, és őszinte. Olvasnom kellene benne. Ám engedő üzeneteit csak az agyam ismeri, nincs elég hitem hozzá, hogy igazán az enyém legyen. Szia. Holnap találkozunk.

Kellemes idekint, a városban. Nagy rendezvény van, árusok ácsorognak bódéjuk előtt, a színpadon pedig előadások követik sorra egymást. Valamiért, az arcomra ragad a mosoly, idétlenül vigyorgok mindenkire. Többnyire viszonozzák. Miért ne tennék? Részemről teljesen őszinte, és annyira hihetetlenül üres, hogy csak az nem hiszi el, aki épp másfelé néz.
Ott áll ő, mindenfelé tekinget, autókon, büféken, eladókon, vásárlókon, rajtam keresztül. Mellélépek, nem köszönünk egymásnak, elkezdek beszélni, valami teljesen idegen témáról, tetszik neki, közbeszólogat, mond valami egészen abszurd példát válaszként, hogy kifejezze, érti, amit mondok. Aztán nevetünk. Köszönünk egymásnak. Arcom őszi álarcot ölt.
Jelen voltam, és nem éreztem semmit, elmém elcsöndesült, és valahol, egész mélyen, parányi méretűre összezsugorodva várta, hogy higgyek benne, hogy adjak neki egy kis feladatot, hogy éltessem még egy kicsit. Az idő megállt, az óramutatókat megemésztette a halál, csak egy kis motor forgatta vékony testüket rendíthetetlenül.
Csoda. Az ember csodáról álmodik. Szeretne egyetlen kívánságot, amely csettintésre teljesül, melynek kezdetére nincs magyarázat, mert a kezdet maga a teremtés. Melytől elködösül a világ, melytől a hazug ember igaznak hiszi magát. A szerelem csoda.
A buszra rengeteg ember zsúfolódik. Alig találok ülőhelyet magamnak. Egy öregasszony „lefiatalemberez” egy rövid hajú lányt, amiért az, az orrába nyomja termetes hátizsákját. Elkezdek nevetni. Senki nem akar tudomást venni rólam, kínosnak érzik viselkedésem. Ha váratlanul lefordulok a székről, és meghalok, valószínűleg mindenki felvenné prűd álarcát, és kíváncsian nézelődve tartanák a tőlem az óvatos távolságot (legalábbis nem szívesen segítene senki). Nem tudom gyűlölni őket ezért. Én se tartok előrébb. Aggodalmas álmaim óta tudom, hogy gyenge vagyok, könnyen török, és nehezen forrok össze.
Rákaptam a tojásrántotta készítésére. Belepakolok ezer dolgot, sonkától sajtig, tejföltől vajig. Egy kanál vegeta hozzá, s ha elkészült, mellé egy pohár gyümölcssaláta. És persze forró tea. Szél feszíti az ablaküveget. Fájdalmas álmom lesz. Kényelmesnek érzem a házimunkát, vacsora után elmosogatok. A család értetlenül figyel. Nem mondok semmit.
Az éjjel ismét vele álmodok. Házasok vagyunk. Ő részeg, hosszú évek során tönkretette magát. Régi irigyei, most nevetnek rajta, gyűlölik és bántják. Fotelben ücsörgünk, ő iszik, ostobán keveri szavait, felsejlik közöttük fiatalkorunk egy-egy emléke, arcom mosolyra rándul, megsimítom arcát, hálás érte… nincs magánál… mégis szeretem… annyi év után, egy emberi roncsot, hogyne tudnám szeretni? Még mindig ő az, aki akkor volt… más, de pontosan ugyanaz.
Nehezen ébredek, ocsmánynak érzem magam, amikor a tükörbe nézek, nem tudok mit reggelizni, mert mindentől undorodok. Vágyom a könnyedséget, de elválasztanak a falak. Képtelen vagyok tovább benntartani. Hamarosan elmondom neki; távolról figyelem majd gyermeki izgalmamat, miközben megteremtem vallomásomat. Mint egy tehetetlen béna fa, ki várja, hogy dönt az erdő ura. Élteti még, vagy gyökerestül kiszakítja. Hamarosan elmondom…

Ezüstös hullámok alkotnak minket, minden pillanatban millió, apró fénycsepp ütközik egymásnak, kering egymás körül, és alkot rendszertelen folyamot…hmm… fenséges… odalent, a nyers tér egy távoli részén csomópontok alakulnak ki, létező forma készül éppen… apró részecskékből áll össze egy furcsa alak, emlékeim között kutatok… asztal… négy lába stabilan megtartja, tetejére fényes lap simul… tisztul a kép… megjelenik egy szék… tehetségtelen elemei, üresen tartják össze a föld felszínén… a föld… épp most áll össze, idő sem kell hozzá. Ott ülök én is, a széken... az asztal előttem. Szerepem a térben ugyanaz, mint az egyszerű testeké… mégis… mégis… ember el nem mondhatja… fél tőle… hol van az ember? Hol lennék én… ha nem lennék sehol? Ha az apró, összetartó elemek nem biztosítanának helyet egy omladozó léleknek… ki csak önzetlen szeretetre vágyik… önzetlen szeretetre… van olyan?

- Mit csinálsz pénteken?- kérdem
- Nem tudom. Miért te? Menjünk valamerre?
- Buli lesz nálunk.
- Szuper. Akkor ez megoldva. Viszek hozzátok valami innivalót, és egy kicsit beiszunk
- Be?
- Be.

Az alkohol majd megoldja. Mint egy durva marok, ami a rongyot erősen kicsavarja, majd gyűrötten a szennyesek közé dobja. Az alkohol, ha kissé durván is, de megoldja. Felebarátok, gyertek… hozzátok beszélek, holnap ezt nem akarom visszahallani… mert megesik ugye, hogy az ember kicsit felönt a garatra… kivel nem? Ugye? Vagy: nem igaz? Ahogy mondani akarjuk. Variációk végtelen sorozata a világ. Nézd az arcomat. Te! Ja. Ezt a grimaszt figyeld… állat, nem?
A délután készülődéssel telik. Szétpakoljuk a házat. A székeket, az asztalt én viszem a garázsba. Némán megállnak lábaikon. Mintha közös titkunk lenne.
Este hattól néhány telefon érkezik. Mikor kezdődik? Nem baj, ha nem viszek semmit? Nem kell néhány Cd? Hozhatom a barátnőmet?
Azt csináltok, amit akartok. Engedem magam körül az élet folyamát, egyetlen pont tartja testem, valahol középen, aztán játékosan csapkodom az óceán legnagyobb hullámait. Ha sziklák omlanának rám, akkor is tartanám magam, mint egy lázas beteg; millió apró ezüstös sugár, kicsi fonatok, stabilan fogjatok! Végtelenül erős vagyok, ő most nem árthat nekem, ilyenné tett, s az utamra engedett, ő megszűnt, uralom a világot, teremtem a pillanatokat, megteremtem őt is, majd elfelejtem, aztán újra megismerem… az örök jelen… figyeled, hogy folyik? Ember bele nem avatkozhatik… Az ember teremti ostoba gyermekeit, majd elengedi sápadt kezeik, végül útjára engedi őket, hogy megteremtse mindegyik gyarló mását, forrongó világát… Számtalan fogalom az élet, csak a jelen tartja össze őket.
Tíz óra, a zene hihetetlenül édes, táncolni fenséges… aztán az ajtóban előbukkan halvány alakja… meg sem érinti lelkemet… pedig gyönyörű… mégis valami kiürít… iszok egy kortyot, közelebb kerülök hozzá, és köszöntöm. Örül. Szívem a torkomban dobog, elmém már menekülni akar, de nála jóval erősebb erő tartja vissza. Egyetlen, apró, ezüstös pontomat mozgatja, egy másik felé, hogy kerülgessék egymást, hogy néha-néha ütközzenek, hogy a jövőben a múltra emlékezzenek.

- Hoztam valamit – mondja, s izgatottan a táskájára mutat.
- Mit?
- Vonuljunk félre, mert megisszák a többiek.
- Igen? Milyen rejtélyes alak vagy, ki nem tudok igazodni rajtad. Szóval meg lehet inni. Kitalálom. Szörp?
- Majdnem

Gyorsan megtelik a pohár, még gyorsabban eltűnik a fenekén. Első, második… emelkedik a kéz, a test még fel sem ocsúdhatik. Néhány csepp ravasz mámor, egy kicsiny kis csalás, mely vékony csatornákon, sejteken, és vénákon át, kéri az erdő urát, ne szakítsa ki azt a fát. Megeredt a nyelvem, ő sem érti egészen, beszélek a világról, az ezüstös hullámokról, azt mondja, ezt a világot ő is ismeri, de ebben az alakban ki nem fejtheti…ilyen a világ; ez a világ… hirtelen undorító lett, te teszed csak széppé, mert a közeledben, egész apró a határ, átnyúlhatunk a kerítés fölött, kézen fogva sétálhatunk az őszi levelek között, jaj erre vágytam, szívem belesajog, végre kimondhatom… de arcomon most megfagyott a fájdalom.
Leteszi poharát, közelebb hajol... lehelete kínzóan forró, jelenléte fájdalmasan éget… dobogó testé válok, ahogy számmal az övéhez érek, ahogy elolvadok, ahogy összeomlok, ahogy ezüstös hullámokká válok, s tisztább lénnyé összeállok… megölelem, el sem engedem, vadul olvadunk össze, ott a szobában, melyben ismerős testek épp összeállnak, a szék és az asztal, a férfi és a nő… két pont.
Hideg és meleg áramlik egyszerre, mindenütt… csókol, és szeret. Aztán elenged.
- Remélem, most már befogod – mondja – túl sokat beszéltél.
- Tőled… ez valahogy hihetetlen volt… és gyönyörű.
- Kösz. Holnapra valószínűleg elfelejtjük az egészet. Nem csináltál ebből nagy ügyet, ugye?
- Dehogy… csak akkorát, mint egy pont.

- Jól van, menjünk táncolni, mert a többiek még azt hiszik, összejöttünk.
- Menjünk.


Khmm. Hirtelen egy szó jutott eszembe: „Durva”. Nagy ügy? Nem az. Gyökeres fordulat, az biztos, de halál egyenes. De tényleg… minden szavam, ami előbb elhangzott, a fordulatokról szólt, a változásról, a teremtésről, az anyagról, mely szétmegy, és összeáll… az emberről, aki szintén csak anyag, akinek minden pillanata ütközés, kerülgetés, és fordulat… miért lenne annyira más ez, az én esetemben? Az álmok, a vágyak, melyek megszülték a tökéletes világot, millió, apró ezüstös hullámból; mind egy pont körül kavarog, mely pontokból összeáll az egész. Számtalan fogalom, a világ, csak a jelen tartja össze őket. Minket. A haldokló szenvedőket, az önzetlen szeretőket, minket, a fenséges embereket. Az idő majd segít felejteni, élni, s valótlannak lenni.

Épületek követik sorra egymást, magasak, eltakarják előlem a napot. Jégkrémet tartok a kezemben, úgy sétálgatok. Lelkem szép és üres. Emberek haladnak el mellettem. Nyiladoznak a tavaszi virágok, tél – a felejtés évszaka - mintha nem is lett volna. Most szinte áll bennem az élet. Készül talán egy újabb ütközetre.


Vége.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

morotzkriszta@citromail.hu

(Galagonya, 2008.04.05 18:24)

CSODÁT OLVASTAM.RETTEGTEM,HOGY ELHALLGATOK.NINCSENEK SZAVAK....