Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Világvége hangulat

2008.02.05
Világvége hangulat
 
 
Tomit igazából három kérdés foglalkoztatta ezzel kapcsolatban igazán: Mit fog látni? Mit fog érezni? Mennyi idő fog eltelni az észlelés pillanatától, az utolsó pillanatig? Azt, hogy mi lesz utána az már kevésbé érdekelte. Sokat fejtegette már, hogy mi is lehet a halál után, és egész egyszerűen megunta.
 
-         Barta Tamás: Ötös! – mondta a tanár eközben, valahonnan a távolinak tűnő tanári pad mögül. A fiú illedelmesen kiment a fizika dolgozatáért, majd visszaült a helyére. Nem különösebben hatotta meg az újabb jeles ténye, tökéletesen tisztában volt vele, hogy mindent tudott, amit előfordulhat egy ilyen iskolai dolgozatban. Az se érdekelte különösebben, hogy az osztálytársai félhangosan suttogva strébernek nevezik. Ha igaz, amit a professzor mondott, akkor ezek az események elhanyagolható apróságok csupán. Mint Magdi néni fölösleges kilói a fekete lyuk óriási tömegéhez képest.
 
Csöngettek. Több óra aznap nem volt. Tomi elindult a professzor háza felé. Közben figyelte a nyüzsgő embersereg szabálytalan mozgását, és egy dobozból kiengedett gázmolekulákéhoz hasonlította őket. Aztán sietett is, mert izgatott volt.
 
***
 
- Ezt hallgasd! Ez majdnem olyan, mint valami klasszikus.
 
És Tomi meg az öreg prof hallgatták a csillagok rezgéseit leíró számoszlopok zenei hangjait. Tomit ez inkább valamiféle galaktikus film hideg és jellegtelen háttérzajára emlékeztette, amit néha valószínűtlenül váltottak fel lágy és dallamosabb részek.
 
-         Sokat komponáltam rajta – mondta lelkesen az öreg tudós – Szerinted milyen?
 
Tomi ránézett, de nem igazán tudott mit mondani. Úgy tett mintha gondolkodna a megfelelő szavakon. Ami tulajdonképpen így is volt.
 
-         Na jó! – folytatta a prof, mielőtt a fiú bármit is mondhatott volna – még alakítani kell. Hiába, tudós vagyok nem művész.
-         Nem olyan rossz ez. Csak össze kell hangolni még kicsit – mondta bíztatóan Tomi.
-         Lehet. Dolgozom még kicsit rajta… hátha.
 
Tomi körbenézett. Mindig is elragadta ennek a helynek a varázsa. Egy hatalmas családi házban voltak, de belülről inkább egy űrhajó laboratóriumára hasonlított. Volt ott minden: Molekula makettek, kémcsövek, palackok, edények és különböző vegyszerek tömkelege, hipermodern számítógép, hozzácsatlakoztatva mindenféle csúcstechnológiájú szerkezethez, jegyzetek egész sora, stb. A különös háttérzenével és a még különösebb professzor jelenlétével együtt úgy érezte, hogy egy mesebeli helyen van.
 
A tegnapi fejtegetések azonban kíméletlenül visszarángatták a valóságba. Tomi végül is nehezen szánta rá magát, hogy megkérdezze:
 
-         Mit mutatott a gamma detektor?
 
A professzor beletúrt őszülő hajába, és szomorúan nézett a fiúra.
 
-         A londoninak elküldték az adatokat – kezdte az öreg.
-         Semmi jó, ugye?
-         Úgy tűnik, hogy… talán… vizsgáljuk meg, jó?
 
Tomi bólintott. A professzor egy nagy monitorhoz vezette. Hosszú fehér köpenye úgy lengett mögötte, mint egy kísérteté. Bekapcsolta a gépet, és pötyögni kezdett a klaviatúrán. A képernyőn a világűr egy részlete jelent meg, távoli fénylő pontokkal, homokszínű köd mögül előtűnő alakzatokkal, szabályos-szabálytalan formákat rajzoló csillagokkal, és a mindent körbeölelő végtelen sötétséggel. Mást ez inkább egy kövekkel és porral teleszórt fekete papírlapra emlékeztette volna, Tomi számára viszont olyan volt, mint egy festőnek Mona Lisa mosolya.
 
-         Körülbelül olyan messze van a fekete lyuk, mint a Plútó a naptól. És a gamma detektor mégis észlelte. Pedig alig van sugárzása. De elkapták. Óriási véletlen.
-         Hogyhogy?
-         A gamma kvantumok közül többet is észlelni tudtunk. Méghozzá egy héten belül. Ez már elég hozzá. Megtaláltuk. Egy ősi fekete lyukat. Köbfényévenként átlagosan 300 létezhet, és mégis itt van egy a közelünkben. Na persze nem olyan közel, mint a sarki ABC.
-         Hihetetlen…
-         Igen az… - mélyedt magába az öreg - olyan roppant kicsi az esély.
-         Akkor hogyan?
-         Nézd fiam… az egész világegyetem teli van olyan valószínűtlenségekkel, olyan káosszal és egyben olyan tökéletes rendezettséggel, hogy azt el se tudod képzelni. Olyan ez, mintha egy majom véletlenszerűen nyomkodná a gombokat egy írógépen, és véletlenül Shakespeare egyik drámája születne meg a papíron. És mégis megtörténhet. És nem csak ez az ősi fekete lyuk, ami ennyire valószínűtlen. Van sokminden más is. És most mégsem tudjuk megkérdőjelezni a létezését. És azt sem, hogy milyen állapotban van.
-         Miért? Milyenben?
 
A professzor komoran nézett előre, és sokáig nem szólalt meg.
 
-         Úgy tűnik fiam: Haldoklik.
-         Ez…
-         Milyen érdekes az idő. Biztosak voltunk benne, hogy ha másunk nincs is, időnk végtelen van. Több 10 milliárd éve van még hátra a naprendszerünknek. Ezt gondoltuk. És lehet, hogy holnap kapunk egy kritikusan alacsony számot.
-         Mi fog történni? Mit fogok látni? Mennyi idő alatt ér el a föld felszínéig?
 
Tomi egészen izgatott lett, hogy végre megkapja a válaszait. Végre szembenézhet azzal… amitől a legjobban fél.
 
-         Ez az ősi fekete lyuk, hogy úgy fogalmazzak: elpárolog. Kibocsátja a részecskéit, és elveszíti a tömegét. És minél kisebb a tömege, annál nagyobb a hőmérséklete. Tehát… szóval… egyre gyorsabban csökken a tömege és egyre gyorsabban távolodnak a részecskéi. És végül rettenetesen kicsivé válik.
-         És akkor? Mi történik? Felrobban?
-         Fiam, amit mondok az még csak feltevés. Bár ez a legésszerűbb, de akkor is csak feltevés.
-         De mi a feltevés?
-         A hatalmas részecske kibocsátástól teljesen megsemmisül. És annak a hatása több millió, vagy akár több milliárd hidrogénbomba hatásával ér fel. De ezek még mindig csak feltevések fiam. Még mindig olyan kicsi a valószínűség…
-         De már több, ugye?
-         Lényegesen több.
 
Tomi ekkor váratlanul lekapta a hátizsákját a hátáról és egy alufóliába csomagolt tortaszeletet vett elő.
-         Ezt anyu küldi, és üdvözli a professzor urat!
-         Köszönöm, én is üdvözlöm anyukádat.
-         Átadom. Holnap jöhetek?
-         Persze. Persze… csak bátran. Szia.
-         Viszlát.
 
És azzal a fiú elhagyta a professzor házát.
 
***
 
-         Mi volt ma a suliban? Hány ötös?
-         Ma csak egy.
-         Enyje fiam, szobafogságot érdemelnél – mondta nevetve Tomi édesanyja. Derék, jólelkű asszony volt, és mindig nagy büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy egy géniusz fia van.
-         Fiacskám – kezdte - egyszer még professzor lesz belőled. Olyan híres és sikeres, mint Lajos bácsi.
-         Ha megélem – sóhajtott Tomi.
-         Jaj, ne beszélj már butaságokat fiam. Amúgy… nem értem én az öreget azért. Kiemelkedő nyugdíja van, gondolom rengeteg félretett pénze, és ahelyett, hogy kiélvezné a korlátlan szabadságát még mindig bezárva él egy házban, egyedül, ki sem mozdulva onnan.
-         Az egész világon nagy szaktekintély, és még mindig foglalkoztatják. – mondta Tomi.
-         Na persze. De sosem lesz ideje szórakozásra.
-         Jah. Lehet, hogy nem lesz ideje. Felmegyek olvasni anyu.
-         A szabad levegőre nem akarsz kimenni?
-         Most nem. Később. Talán. Köszi az ebédet.
 
Az anya nekilátott a mosogatásnak. Nem tetszett neki, hogy a fia egyre jobban kezd hasonlítani az öregre.
 
***
 
 
-         Figyelj, tudnál nekem ma segíteni fizikából? – kérdezte a lány. Tomit teljesen váratlanul érte a kérdés (meg hogy egy lány volt az, aki megszólította).
-         Tessék?
-         Fizikából. Mert nekem annyira nem megy. Neked meg igen. Nem olyan bonyolult ez.
-         Persze. Nem.
-         Most akkor igen?
-         És miért lenne az jó nekem?
-         Nem tudom. Illetve. Ha akarod elmondhatom, hogy a csajok többsége miért nem bukik rád.
 
Tomi akaratlanul is elvörösödött. Legyőzték.
 
Aztán történt valami. Hirtelen mély nyugalom öntötte el. A lányra mosolygott.
 
-         Nem érdekes. Lehet, hogy holnapra meghalunk mind.
-         Mi?
-         De hát, ha így is van kedved tanulni… tanulhatunk.
-         Ööö… jó. Ma délután?
-         Semmiképp. Dolgom van.
-         De nekem holnap dogám…
-         Mondtam, semmiképp. Holnapután. Vagy utána. Ma nem.
-         Kapd be!
 
És azzal a lány elviharzott. Mennyit aggodalmaskodnak az emberek ilyen apróságokon.
 
***
 
-         Mit mondtak? – rontott be Tomi.
 
Az öreg néhány jegyzetet böngészett. Aztán szép lassan felemelte a fejét. A tekintete mindent elárult.
 
-         Sajnálom… Nézd…
-         Mikor?
-         Holnapután.
-         És semmi esély, hogy…
-         Semmi.
-         Fiam… nézd… egyik tudós sem tudja 100%-osan megmondani, hogy mi történik, ha egy ősi fekete lyuk megsemmisül. Igaz, hogy a robbanás a legvalószínűbb, de nem biztos. Az is lehet, hogy nem történik semmi.
 
***
 
Tomi egy padon ücsörgött, és némán bámult a semmibe.
Most végre elérkezik…
A válasz.
Holnapután.
 
És most először azt kívánta, bár sose tudná meg. Bár örökké tartana ez az élet és bár mindennap ugyanolyan sivár és egyhangú lenne, bár megmaradhatna ebben a kérdésekkel teli zavaros világban, és sose kellene szembesülnie egyetlen válasszal sem.
 
Két nap múlva. Most meg mindjárt este 6. Olyan gyorsan telik most az idő. Olyan hihetetlenül gyorsan.
 
Tomi megpróbált minden gondolatba megkapaszkodni, de azok könnyedén elsiklottak, próbált minden képbe, amit látott – sétáló emberekébe, utcai tárgyakba, elhaladó járművekbe – ráakaszkodni, hátha meg tudja állítani az IDŐT.
 
De az megállíthatatlan volt. És nem vette figyelembe, hogy Tomi némán azt könyörgi: maradj még!
 
Elindult haza. Aznap éjjel csak a világvége különböző változatairól tudott álmodni. Mindegyik megölte őt.
 
***
 
Az idő, a fekete lyuk megsemmisülése előtti napon még gyorsabban ment el.
Felkelés.
Iskola.
Szürke, unalmas, hétköznapi események.
A prof látogatása, egy kis reményért.
Nincs remény.
Este.
Lassú, nehéz elalvás.
Borzalmas álmok.
 
***
 
A válaszok napján Tomi elment a kedvenc kilátójába. Ott ücsörgött. És várt.
 
A többi ember, akikkel útközben találkozott, nyugodt volt. A hírekben nem említették meg azt a mellékes dolgot, hogy világvége várható. Az tulajdonképpen bármikor várható.
 
Ült, és az eget fürkészte.
 
Azt a furcsaságot tapasztalta, hogy most már nem félt. Egész egyszerűen belenyugodott. És újra kíváncsi lett.
Vajon mit fog látni?
Mit fog érezni?
Mennyi idő fog eltelni az észlelés pillanatától, az utolsó pillanatig?
 
És az idő két nap után először, újra vánszorogni kezdett.
Délután.
3 óra.
Aztán 4.
Fél 5.
 
Ekkor Tomi felkapta a fejét. A szívverése felgyorsult.
 
Meglátott valamit.
Az égbolt kivilágosodott.
Először úgy tűnt, mintha csak a nap sütne jobban a kelleténél, de ez most más volt.
Természetellenes.
Aztán az elsőre napfénynek tűnő erős sárga szín vérnaranccsá változott.
És egy mély, egyre erősödő robaj hangja csapta meg a fülét.
Mint a metró. Amikor közeledik.
 
A fény erősödött. És a hozzá tartozó hang is.
Aztán szürke füstfelhők homályosították el az eget.
Az egész föld döbbenten figyelt.
Nem volt még erre senki felkészülve...
Csak Tomi. Mert ő mindeközben már bőszen számolta az elmúló másodperceket.
 
Az utolsókat
 
Vége.
 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Hát én nem tudom...

(niko, 2014.11.06 17:41)

Ha nem múltál el tizenöt, nem érdemes elolvasnod ezt. Egyrészt akad egy pár helyesírási hiba, meg az a kötőjeles rész - az olyan, mint ez itt - nagyon nem stimmel. (Próbált minden képbe, amit látott ráakaszkodni?!) A mondat első fele egyáltalán nem illeszkedik a másodikhoz, a ragok sem stimmelnek. GondolatbaN kapaszkodik meg szerintem.
Az már csak kötekedés, hogy a fekete lyukak a tömegvonzásuk miatt képtelenek bármilyen részecskéket kibocsátani, még fényt sem. Én sem vagyok egy géniusz, de azt azért tudom, hogy nem így nézne ki a világvége.
A másik dolog, ami nagyon kidobott az egészből, hogy ha akkora koponya a prof, miért tanít középiskolában? (Mert ha ez egyetem, nem vennének fel fizika szakra fizikához nem értő diákokat. Meg egyébként is, ez nem egyetem.)
Tomi személysége igazából... én nem tapasztaltam, hogy lenne neki ilyenje. Vagy pszichopata (eszébe sem jut, hogy bárkivel közölje, itt a vége fuss el véle, vagy elbúcsúzzon).
Nem nagyon értem, mi volt a célod ezzel a szösszenettel, hogy őszinte legyek.

PS: Egy meteor realisztikusabb lenne.

Megdöbbentö :)

(Konevra, 2008.11.18 12:54)

Ez is tetszett! Olyan várható, de még is megdöbbentö... Nagyon jó lett!

lklklkl@nnjj.hu

(lklkl, 2008.02.15 12:24)

-