Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Lángolás a buszon

2012.02.15

Lángolás a buszon

 

Már-már pofátlanul átlagos napnak indult. A metrón színtelenül maga elé bámuló ember-sokaság, tikkasztó nyári hőség, zaj és szmog. Felszálltam a buszra és hosszú perceken át bámultam ki az ablakon. Nem láttam semmit, csak valami furcsa, jövőtlen képzelet-világot. Nem vártam már semmit az élettől, amely hosszú ideje telt monoton egyhangúságban.

 

Ekkor te rám néztél. Igen… rám. Csillogóan kék volt a szemed, édes a mosolyod, és ragyogó arany a hajad. És tényleg engem néztél. Attól a perctől kezdve a világ szürke színeit valami láthatatlan égi művész pillanatok alatt színesre mázolta, téged pedig ragyogó dicsfénnyel övezett körül. Újra kibámultam az ablakon, majd visszanéztem rád, hátha csak álom ez az egész, a képzeletnek valami idióta játéka… de te még mindig engem néztél. Túl sok volt ez így egyszerre. A szívem hevesen kalapálni kezdett és éreztem, hogy a teljes tehetetlenségig fajuló bénultság könyörtelenül behálózza és megbéklyózza testemet. Képtelen voltam újra rád nézni. Akartam, próbáltam, de a testem nem engedelmeskedett nekem. Éreztem, hogy vége. Elkezdődött valami és máris vége. Feladtam. Mint oly sok minden mást. Dühös voltam magamra, a tehetetlenségemre, a szürkeségemre… és ekkor…

 

-          Zavarna ha leülnék?

 

Ezt kérdezted. Pontosan ezekkel a szavakkal. Odajöttél hozzám és ezt így megkérdezted.

 

-          Igen… nem! – válaszoltam erőtlenül.

 

Megint dühös voltam magamra. Ekkora zagyvaságot mondani. Ám te megértő voltál. Mintha pontosan tudtad volna, hogy mi kavarog most bennem, hogyan kell a háborgó hullámokat szelíd fodrokká csendesíteni.

 

Némán utaztunk egymás mellett. Szívem egész úton a torkomban dobogott. Szemem sarkából téged figyeltelek. És te rám néztél. Igen, engem néztél! Nem mertem feléd fordítani az arcom, de tudtam. Még hevesebben vert a szívem. Az ablak felé fordultam, és mereven kibámultam, mintha valami mély dolog nyomasztana, ami miatt nekem feltétlenül ki kell néznem az ablakon. Holott csak úrrá lett rajtam a gyávaság.

 

Újabb percek teltek el. És a csoda tovább fokozódott. Te ráhajtottad a fejed a vállamra és úgy pihentél. Hirtelen úgy éreztem, hogy a világ búskomor ajka (ami akár egy megálló is lehetne), élénk mosolyba görbül.

 

Így utaztunk kettesben. Aztán, mintha csak egy csodálatos film vége lett volna, te az egyik megállónál leszálltál, és még egy szelíd búcsúpillantást vetettél rám.

A gondolataim mohón falták és rágták meg újra és újra a rövid utazás emlékképeit. A napom tőled vált tökéletessé, eltekintve attól az egy apróságtól, hogy elhagytam a pénztárcámat valahol, vagy esetleg egy zsebtolvaj áldozatává váltam. 20-30 ezer forintot veszíthettem. Ám mindez csak kicsiny semmiség volt, az általad okozott mennyei érzésekhez képest.

 

Sokáig nem láttalak aztán a buszon, és már kezdtem feladni a reményt, hogy újra látlak, amikor egyszer csak újra felbukkantál a tömegben. Én egy idős néni mellett ültem, akit egy gyors mozdulattal lelöktem a földre, majd a táskáját messzire hajítottam, hogy véletlenül se üljön vissza. Te ezt rögtön észrevetted, és lassan araszoltál felém. Emlékszem, egy gyönyörű új táska ringatózott lágyan a válladon.

 

-          Szabad ez a hely? – kérdezted szívet melengető mosollyal.

-          Szabad – válaszoltam határozottan, és büszke voltam rá, hogy milyen határozottan tudok válaszolni.

 

Leültél mellém, és együtt utaztunk tovább. Úgy éreztem, hogy már hozzám tartozol. Néhány újabb perc telt el, amikor te a vállamra hajtottad a fejed. Mennyei bódulat vett erőt rajtam, mindenemet elárasztotta valami finom, kéjes érzés. A kezedet a combomon pihentetted, majd simogatni kezdted a hasamat és a farmeromat.

 

Így utaztunk kettesben.

 

Aztán elérkezett a te megállód, és leszálltál. Ám előtte nem felejtettél el egy bájos búcsúpillantást vetni rám.

 

Vajon mikor látom újra? Vajon hogyan alakul kettőnk sorsa tovább? Van jövője ennek a kapsolatnak? Ezek a gondolatok motoszkáltak a fejemben, mikor észrevettem, hogy ismét eltűnt a pénztárcám. 60-70 ezer forint volt benne. Sebaj, egy ilyen szépen alakuló kapcsolat fényét ez mitsem homályosítja el.

 

A következő találkozásunkra nem kellett sokat várnom, ismét feltűntél a buszon. Éppen egy jámbor kisfiú próbált leülni mellém, akit a nyitott ablakon át sietve az utcára hajítottam.

 

Te már nem kérdeztél semmit, csak rám mosolyogtál, és leültél. Mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lett volna. És azt hiszem ez így is volt. Összetartoztunk mi már.

 

Egy darabig még beszélgettél egy újnak és drágának tűnő mobiltelefonon, majd a fejedet ismét a vállamra hajtottad. Olyan természetes volt, olyan hétköznapi, mégis olyan lenyűgöző és varázslatos. Szerelem lobbant a szívemben. Hajszálaid gyengéden simogatták a nyakamat, kezed a kabátom belsejét tapogatta; mindez valahogy szebbnek tűnt mindennél, ami épp akkor létezett.

 

Este sajnos ismét eltűnt a pénztárcám, amiben 80-100 ezer forint lehetett, de ez sem tudott elszomorítani, épp akkor amikor úgy éreztem, hogy megtaláltam az igazit.Ám mégsem tudta elkerülni a figyelmemet, hogy a pénztárcám mindig a veled való találkozások alkalmával válik kámforrá. Vajon mi lehet az összefüggés? Vajon milyen égi üzenete van ennek az egybeesésnek? Nem lehet ez más, mint üzenet, amit valahogyan értelmeznem kell. Talán azt jelenti: hozzád nem kell semmi, hozzád elég ha te és én együtt vagyunk. Igen, csakis ezt jelentheti: a kapcsolatunk tökéletes tisztaságát. Így ezután sosem vittem magammal pénztárcát.

 

Hamarosan újra találkoztunk. Gyönyörű új arany fülbevalót és nyakláncot viseltél. Leültél mellém, és a következő pillanatban a vállamra hajtottad a fejed. Ám néhány perc múlva éreztem, hogy valami nincs rendben. Furcsán rám néztél, majd újra a vállamra hajtottad a fejed, és vadul simogattad a kabátom belsejét. Aztán dühösnek tűntél, majd a következő pillanatban felálltál mellőlem. Mi történhetett? Mit rontottam el?

 

Ekkor történt a tragédia. Egy másik férfi mellé ültél. Keserű, zöld, mérgező füst gomolygott a fejemben. Torkomba gombóc nőtt, fogaim megfeszülve zizegtek. Az előttem ülő fiatal párnak dühösen ragadtam meg a fejét, és vadul összecsaptam.

 

Miért? Hol romlott el? Mi a baj? Nem értettem semmit, teljesen összezavarodtam. Aztán ráhajtottad a fejed a férfi vállára. Elhűlt bennem a vér, képtelen voltam mozdulni, és néhány másodpercre a lélegzetem is elakadt. Csigaléptekkel telt az idő, és úgy éreztem egy évszázad telik el, mire elérkezett a megállód és te leszálltál. Ekkor érthetetlen dolog történt. A férfi aki mellett ültél, hirtelen felpattant, és vadul tapogatni kezdte a nadrágját. Majd ordítozni kezdett:

 

-          Te ribanc! Elloptad a pénztárcámat!

 

Nem értettem. Vajon mit jelenthetett ez? Aztán a férfi felpattant és az utolsó pillanatban leugrott a buszról. Felállván még láttam, ahogy lerángatja rólad a kabátod, a táskád, majd egy mély szakadékba hajít, és néhány nagyobb kődarabot is utánad görget.

 

Sokat gondolok erre az esetre, és próbálom megérteni a történteket. Vajon miféle mozaikrészletek azok, amelyeket a sors a lábam elé vetett? Hogyan kellene ezt értelmeznem? Tudtam, hogy a pénztárcának valami ősi, szimbolikus értelme van ebben a történetben, amely egyfajta különös viszonyba került a Nővel.

 

Sok-sok év telt el-e megfejthetetlen történet óta. A busz mély, és kellemetlen emléket hagyott bennem, így azóta autóval utazom, és ismerkedési színhelyemnek az internetet választottam. Már akadt is egy rejtélyes lány, akivel azóta már szinte minden nap beszélek telefonon is. Csodálatosan telnek a napjaim, ennek a bimbózó kapcsolatnak a fényében. Még az sem tud megzavarni, hogy valami szörnyű szolgáltatói hiba folytán, többszázezer forintos számlákat kapok. Talán ennek is valami szimbolikus értelme van...

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.